Kairó mellett a másik kihagyhatatlan látnivaló Luxor, az ókori Théba, és a Királyok Völgye, persze ezeket is meg kellett nézni. Az utazás most jóval kellemetlenebbül zajlott, mint Kairóba, és ez sajnos rányomta a bélyegét az egész napra, függetlenül attól, hogy a látnivalók gyönyörűek voltak..

A hajnali 5 órás indulás a kairóihoz képest elviselhetőbb lett volna, de nem tudtunk pontosan indulni, hanem még legalább egy fél órát kellett várakozni, mert az egyik ébresztést kért családot mégsem ébresztették... És hogy mindez ne legyen elég, alig pár km után a busz is szép komótosan elfüstölt. Abdul-ék hiába vakarták az üstöküket és vizsgálták a motort, az nem javult meg, így még egy újabb jó félórás várakozás kellett, amíg új buszt kerítettek. Hogy addig az utasok se unatkozzanak, egy kis testmozgással kedveskedtek nekünk a lerobbant buszt szép lassan elözönlő szúnyogok...

Végül a pótbusszal már nem történt semmi baj, de aggódtunk az óriási időrendi megcsúszás miatt. A kísérő csaj megnyugtatott mindenkit, hogy teljesen jó időben vagyunk, még így is a tervezett időben fogunk megérkezni Luxor-ba. Később persze kiderült, hogy gyakorlatilag mindennek az ellenkezője volt az igaz, mint amit mondott...

Ez is meglehetősen hosszú és fárasztó út volt, ráadásul a kairói időjáráshoz képest itt mindvégig tűző napsütés izzasztotta a kobakokat. A tengerparttól eltávolodva, a hegyek felé közelítve egy kis útszéli megállóhelyen álltunk meg kicsit szusszanni. Aki akart, vásárolhatott ezt-azt a bárban, számomra érdekesebb volt az épület mögé tekinteni, ahol a szemétdomb közepén néhány teljes fátyollal borított nő táborozott, és a makrancos szamaraikkal küzdöttek. Senki nem foglalkozott velük, a férjeik valószínűleg a boltban vagy a környékén árultak. Szemben pedig egy másik nő terelte a kecskéket egy fa árnyékába.

A Luxor felé vezető út egyébként meglehetősen fura volt. Alapvetően egészen jó állapotban volt, látszott, hogy nemrégiben újították fel, de sok helyen, szakaszosan több kilométeres lemart, rossz minőségű, olykor földút jellegű szakaszok voltak. Az úttal párhuzamos vasúti sínnel is hasonló volt a helyzet, ott is bizonyos szakaszokon hiányzott a sín. Nem tudtunk rájönni a logikára.

Így is eléggé késésben voltunk (az idegenvezető minden biztatása ellenére), de súlyosbította a helyzetet, hogy Luxor-hoz közeledve az egyik úton a katonai ellenőrzőponton visszafordították a buszt, a vezető heves alkudozása ellenére. Ez egy új út volt, és állítólag nem szeretik, ha a turistákat errefelé mennek (kinek építették akkor, szamaraknak?), és a katonák pillanatnyi kedvétől függ, átengednek-e vagy sem. Nos, most nem volt jó kedvük, úgyhogy a falvakon keresztüli régebbi úton kellett megközelíteni a várost, ami persze újabb jelentős csúszást eredményezett (amikor az idegenvezető szerint még 10-15 percre vagyunk a céltól, valójában fél-háromnegyed óra is volt még...). Még gyorsan sem lehetett haladni, mert állandó fekvőrendőrök lassították az utat.

Azért mégis volt valami haszna, hogy ebbe az irányba mentünk, mert így egy kicsit megismerhettük a valódi egyiptomi életet, a falusi szegénységet, a mindennapi küzdelem látványát a megélhetéssel. Most ezt itt nem akarom annyira ragozni, külön bejegyzés lesz erről, lényeg az, hogy itt mindenki az ártér és a csatornák által használhatóvá tett föld műveléséből vagy állattenyésztésből élt, nagyon minimális életszínvonalon. Bár állítólag errefelé nem igazán kedvelik a turistákat, a mélyen iszlám vallású települések a "nyugati fertő" megtestesülésének látják őket (lehet, hogy sokat nem tévednek...), ennek ellenére a gyerekek legtöbbször boldogan integettek a busznak és az utasoknak.

Itt vettük fel a helyi idegenvezetőnket, Noor-t (?), aki szintén egy külön szám volt. Egyiptomi srác, aki Magyarországon is tanult, így beszélte a nyelvet, de nagyon nehezen tudta kifejezni magát. Persze nehéz nyelv a magyar, nem mondom, de a szövegelésére nagyon kellett koncentrálni, és nagy szerencsével lehetett csak valahogy összerakni a mondandóját. Aranyos volt meg jó fej, nincsen ezzel hiba, de ennyi pénzért elvárta volna az ember, hogy olyan idegenvezető legyen, akinek a mondatait meg is lehet érteni. Végig ott volt velünk a magyar idegenvezető csaj is, nem értem miért nem ő mondta legalább a szövegeket.
Idegesítőbb volt, hogy folyamatosan hajtotta a népet ("Gyeeerteeek!"), tényleg csak perceket hagyva egy-egy témára. Világos, hogy nagy csúszásban voltunk, és csak így lehetett minden látnivalót még hozzávetőlegesen emberi időben összehozni, de akkor is irritáló volt. A végére a túra egy folyamatos kapkodássá vált, amit senki nem fogadott el jó szívvel (Azért még emlékezetes marad a "mindenki van mindenkié?" mondata, amivel azt akarta kérdezni a buszra visszaérve, hogy megvan-e mindenkinek minden hozzátartozója).

Nagy nehezen megérkeztünk végre Luxorba (dél fele járt már az idő!!), elsőként a Karnaki templom romjaihoz. Noor röviden elmondta a történetét (már amennyit érteni lehetett belőle...), aztán rövid ideig lehetett még bámészkodni.
Bár a templom már romos állapotban van, amibe több földrengés is belejátszott, de még így is rengeteg minden épen maradt, és ámulatba ejti a látogatót. Látni lehet, mely részek álltak anno vízben, megmaradtak a hatalmas falak, a bejáratot őrző szfinx-szerű szobrok, II. Ramszesz hatalmas szobra, óriási oszlopok, amiket talán csak 6 ember tudna átérni. A romok között még egy kicsi kutya is mászkált.

A falakon és az oszlopokon kiváló állapotban megmaradtak a hieroglifák. Sőt, az olyan vízszintes tetőrészek alján, amelyet nem ért az eső és erózió, még a színek is látszottak. Fantasztikus élmény volt sétálni az oszlopok között, a nagy szobrok árnyékában, sikerült egy kicsit magam elé idézni, milyen lehetett fénykorában, amikor teljes színeikben pompáztak a falrajzok, és ahogy a félhomályban jártak-keltek az ókori papok és a szolgák. Érdemes kicsit megállni ezekben az oszlopcsarnokokban, és egy kicsit szabadjára engedni a fantáziánkat.

További látványosságot szolgáltattak a hatalmas obeliszkek, amelyből három volt itt látható. Kettő a maga valójában, a harmadik, legnagyobbnak csak a csúcsa volt meg, és az is elfektetve. A lenyűgöző méretek itt is elismerésre késztetik az embert. A többi obeliszk már nem Egyiptom területén található meg, azokat széthordták az európai hódítók. Ők a bejáratnál is ott hagyták a keze nyomukat, mert még most is láthatók azok a vésetek, amelyeket a falakra felmászva a francia, angol, stb. katonák karcoltak bele.

Szintén fontos látnivaló még itt a Skarabeusz szobor, amely többször megkerülve szerencsében részesít a monda szerint. Van jelentősége, merre és hányszor kerüli meg az ember, de erről az idegenvezetőnktől nem tudtunk meg semmit, szerinte tök mindegy. Amúgy is hajtott már a következő úticélhoz.

Szívesen elnézelődtem volna még a Karnaki templomban, az Amon-Ré kultusz központjában, de sajnos mennünk kellett tovább. A Nílus túlpartjára, az egykori Thébába hajóval lehetett átmenni, így hát Kairó után ismét hajókáztunk egyet a Níluson (eközben a busznak kb. 50 km-es (!) kitérőt kellett tennie, hogy egy hidat találjon). Ez a hajózás most kicsit látványosabb volt, többet lehetett látni a városból, a kikötőkben meglehetősen nagy hajók is álltak, a parton fürdőző gyerekek ugyancsak örömmel integettek nekünk.

A túloldalra megérkezve ismét buszra ültünk, és a Királyok völgye felé vettük az irányt. Ebben a völgyben tárták fel a legtöbb fáraósírt, itt találtak meg drága kincseket (már amik nem kerültek az ókori sírrablók markába), a sírok lejáratának csodás díszítése ugyancsak megmaradt. Sajnos itt nem lehetett fényképezni.
Az is bosszantó volt, hogy a legtöbb sír nincs megnyitva a nyilvánosság számára, mi pedig csak háromba nézhettünk be. II. és III. Ramszesz és XI. Ramszesz (?) sírjába. Nem tudom, hogy a többi eleve le volt-e zárva, vagy megint csak a hajtás miatt fért ennyi az időbe.
A leghíresebbnek számító Tutankhamon sírra külön belépőt szednek, de azt nem érdemes kifizetni, mert csak az üres szarkofág van bent, semmi más. Minden ami érdekes, a kairói múzeumban tekinthető meg.
A bejáratnál van egy jó 3 dimenziós modell, amiből jól látszik, hogyan vájták bele a sírkamrákat a hegyoldalba. Olykor 120-150 méter mélyre is keresztülfúrtak a sziklákon. Amelyik sírokba be lehetett menni, azok természetesen megérték a látványt. Több teremből álló járatok, a falak és a plafon egyaránt hieroglifákkal és ábrázolásokkal díszítve, szép színekben pompázva. Nem volt teljesen egyértelmű, hogy az élénk színek eredetiek, vagy a restaurálás hatásai. Mindenesetre csodás látvány volt, a folyosó végén pedig a nehéz kő szarkofágokat lehetett megtekinteni.

Sietni kellett tovább, a Hatsepszut templom volt a következő megállóhely, amihez meg kellett kerülni a hegyet. Az uralkodása végére kegyvesztetté vált fáraónőt nem akarták a Királyok völgyébe temetni, de az okos asszony a templomot a túloldalról vágatta a sziklákba, így végül mégiscsak ott lett a nyughelye. A látványos Deir el-Bahari névre hallgató templomhoz hosszú lépcsősoron lehet felmenni, közelről is meg lehet nézni a látványos oszlopokat, illetve gyönyörködni a csodás kilátásban, de a templomba bemenni nem lehet. Itt történt 1997-ben a sajnálatos merénylet, amikor iszlám szélsőségesek számos turistát mészároltak le. Az komoly csapást mért az idegenforgalomra, szerencsére viszont azóta már nincs veszélyhelyzet.
Sajnáltam, hogy nem tudtuk bemenni a templomba, szép volt, jó volt, de ismét sietni kellett tovább, mert már kezdett sötétedni.

A Memnón kolosszusok volt az utolsó állomás, de előtte még benéztünk egy közeli alabástrom műhelybe. Röviden bemutatták, hogyan készülnek az alabástrom szobrocskák, és persze vásárolhatott is, aki akart. A Memnón kolosszusokat sajnos már csak sötétben sikerült elérni, bár legalább ki voltak világítva. Nagyon sajnáltam, hogy nem világosban érkeztünk ide, mert lenyűgözőek voltak ezek a többszörös embermagasságú szobrok, amelyek számos földrengést túléltek (mondjuk nem eredeti helyükön láthatjuk őket). A kolosszusok tekintélyt parancsoló látványával zárult ez az utazás, innentől már csak a szintén elég macerás visszaút volt hátra.

A visszaútra persze már mindenki kifáradt, de érdemes volt még figyelgetni a településeket, ahol áthaladtunk, hiszen sok helyen ilyenkor indult be az élet. Az emberek kiültek a kávézókba, vízipipáztak, beszélgettek, nyitva voltak még a boltok, szóval a nagyobb helyeket még ilyenkor is nyüzsgés volt. Érdekes volt megfigyelni, hogy a mecsetek tetején szinte mindenhol erőteljes zöld és fehér neoncsövek világítottak, távolról is látni lehetett. Lehet, hogy még a városokban vagy az autóknak sem volt normális lámpájuk, de a mecset világítása az mindig full extrás volt. Ilyen körülményeket között így este a müezzin még a Fradi-indulót is elóbégathatta volna :)

Nagyjából este 11 felé értünk haza, de hogy ne legyen már minden olyan tökéletes, még egy csavarral "kedveskedett" nekünk a szervezés. Az utolsó szállóknál megosztották a népet, egy kisbusz érkezett, hogy a maradékot (minket) a rögtön saját szállónkhoz vigyenek. Mindezt a "mi kényelmünk érdekében". Erről csak annyit, hogy sikerült úgy megoldani, hogy 17-ünket zsúfoltak be egy 15 személyes kisbuszba, amikor az eredeti buszon meg maradtak talán hárman... Néhány szegény gyerek úgy kucorgott a leghátsó üléseken, hogy a lábukat se tudták letenni, mert valami tartályok foglalták el a teljes helyet. Egyértelmű, hogy arra ment ki a játék, hogy a busz sofőrjének már nem volt kedve végigjárni a szállodákat, ment volna haza. Ez már azért több volt, mint pofátlanság...

Mindegy, nem is érdekel már ez a kérdés (utólag már könnyű beszélni), úgyis az élmény volt a lényeg, amit az ókori romoknál élhettünk át. Sajnos erről a mai útról nagyon vegyes élményeim vannak, az óriási csúszás és kényelmetlenség, illetve a szervezési baromságok miatt, a nagy hajtás miatt pedig még a látnivalókat sem sikerült olyan szinten végignézni, elmélyülni, felfedezni, mint amennyire szerettem volna. Az élmények persze fantasztikusak voltak, inkább ezekre próbálok emlékezni a mai nap kapcsán.